Sziasztok!
Ígéretemhez híven megírom, hogy sikerült amerikai utazásom. Lehet hosszú lesz, annyi minden történt.
Június 9-én hajnali fél 5-kor indultam el Ferihegyre anyu-apu-öcsi kíséretében, hogy a 9.20-as járatindulásom előtti, a hosszadalmas vizsgálatok miatti kötelező 3 órával korábbi megjelenést tartsam. Meg is érkeztünk időben, meg is találtuk a campleaders-eseket – ők már be is csekkoltak és Zsani szerint nem sok helyet látott már a gépen, úgyhogy gyorsan csekkoljak én is. Még jó, hogy így is időben érkeztem és mi az, hogy nincs hely… Becsekkolni önállóan kell a kihelyezett érintőképernyőkön, ment is a fejetlenkedés; sorban állás, közben elromlott a gép, ez azért nem működött, az azért nem, össze-vissza húzogattam a bőröndömet…szerencse, hogy a camp-es ügyintézőink ott voltak segíteni. Utána beálltam a sorba csomagleadáshoz, de olyan lassan „haladt” a sor, hogy teljesen ráparáztam, főleg, hogy ez volt életem első repülése. Csomó idő múlva sorra kerültem, csomag 20 kiló, királyság. Csak Eszti várt meg, hogy együtt menjünk az ellenőrzésre. Visszarohantam elbúcsúzni anyuéktól, úgy meg lettem szorongatva, hogy majd összetörtem : ) Átvilágításnál nem csipogtam be, nem motoztak meg, viszont a hátizsákomat kitúrták, mert gyanúsnak találták a zseblámpát, mert hogy sokkolós lehet, de nem vették el :D El is jutottunk a beszállókapuhoz 1 órával indulás előtt…nem hittem volna. A 2-2 soros kis lufthanzás géphez busz vitt ki. A felszállás meredek volt, belenyomódtam a székbe, tényleg hullámvasút feelingje volt, ahogy Eszti mondta :D Viszont a látvány lenyűgöző volt a felhők felett… úgy nézett ki az egész, mintha egy tó felszínén úsznának a kis felhők, alatta pedig a táj a felszín alatt.
Düsseldorfba pontosan érkeztünk, itt volt 50 percünk átszállni a Chicago járatra. Ezt is csont nélkül megoldottuk. Az airbus ülései 2-4-2 elrendezésűek. A stewardessek irtó kedvesek, mosolygósak és segítőkészek voltak, volt filmnézés meg minden a 8,5 órás úton, viszont nem sokat beszélgettem, egyik oldalamon mongol? vagy kínai? bácsik ültek, a másikon egy makedón srác. Az út 7000 km volt, 11ezer méter magasan repültünk, Skócia felett, Izland mellett, Grönland felett és Kanadán át repültünk átlag 840-900 km/h-val :)
Chicagoba érkezve a bevándorlási hivatalt is elintéztük, tök közvetlen volt az ügyintéző. El se hittük, hogy végre Amerikában vagyunk, minden simán ment és még a csomagjainkat is sikerült felvennünk, nem keveredtek el! Ekkor meg is szakadt a szerencsehullám…átmentünk, hogy becsekkoljunk a Traverse City járatunkra, erre mondták a többiek, hogy törölték a járatunkat!? Azt hittük, csak ugratnak. De sajnos nem. Rossz időjárás miatt tényleg törölték a 18 órási gépet és mondta a pasas, hogy másnap reggel 7-kor lesz gép, addig hívjunk fel egy számot szállásért. Adott egy kártyát, hogy azzal 50% engedményt kapunk rá. Ezt követte egy majdnem 3 órás várakozás a kijárat melletti váróban; 14-en ültünk a csomagjaink között tanácstalanul.
Eleinte jó bulinak tűnt, hogy legalább megnézzük a várost stb. Aztán ahogy semmi fejlemény nem volt, hiába a telefonálgatás - éhesen, fáradtan, mindenki nulla alvással, 10 óra repülés és sok idegeskedés után - mindenki egyre frusztráltabb lett. Végül az egyik lengyel lány leszervezett egy külvárosi hotelt éjjelre, aztán kiálltunk a terminál elé a buszmegállóba, merthogy elvileg 30 percenkét jár busz a városba. Ott álltunk, mire 2 amerikai pasas is maguktól odajöttek segíteni, az egyikük tök sok infót mondott. Az amcsik tök közvetlen emberek, nem olyan távolságtartóak, mint otthon nálunk. Nyitottabbak, barátságosabbak, pozitívabbak és segítőkészebbek.
Este 6-7 körül sikerült eljutnunk a hotelba, de addig teljesen szétfagytunk a reptéren; iszonyat hideg szél volt, kabátban reszkettünk. A hotelban 4 szoba lett kivéve 14-ünkre. Az aulában mondtam a csajoknak, hogy nem egy lerobbant hely ez, biztos csak 20 dolcsi? Hát mikor felmentünk mindenki el is dobta az agyát, hogy milyen színvonalas a hely 3600 forintért. Akkora királyi franciaágy, hogy Saci, Zsani és én olyan kényelmesen aludtunk egymás mellett rajta, mintha csak a saját ágyamon feküdnék. Plazma tv, internet, fürdő, minikonyha mikróval, 3 lift, ingyen kávé meg ital a földszinten és az egész hely tök hangulatos, elegáns. Ja és ingyen járata van a hotelnak a reptérre a lakóknak.
Olyan fáradtak voltunk, mindenki elterült a szobájában és netet kapcsoltunk. Egyedül azért akartunk mégis kimenni, hogy valami olcsó kajálós helyet keressünk, mert majd éhen haltunk. Végül este 8-kor mind a 14-en elindultunk a városban, de a pár utcasarok helyett metróra ültünk és bemetróztunk Chicago belvárosába.
(Előtte még bementünk egy közeli boltba, ami kb akkora bazi nagy volt, mint egy itteni nagyon nagy teszkó. Hát választék olyan van, amilyen nagyot még sehol sem láttam. Bőség zavara. DE... megmutatta magát az amerikai életvitel... kb az áruház 80%-a csak édesség volt és minden ami egészségtelen és ami miatt úgy néznek ki az amcsik, ahogy. Ha el is hagytuk az édességes részt minden 2. pult a bolt végéig végig kínál egy kis ilyen muffint, egy kis ilyen süti, ilyen csipsz, olyan pizza, vödrös cukorka, csillagos süti, műanyag dobozos sült rántott húsok blablbalba, De minden adag egy hadseregnek is elég lenne... 2 literes üdítő csak 99 cent!,...végeláthatatlan és megdöbbentő volt. Tátott szájjal nézelődtünk. Ja és elmondanám, hogy minden amerikai felnőtt kövér, akit eddig láttam...az a minimum, hogy husis, de átlagban kövérek..szóval durva.
ui: a zöldségek és gyümölcsök pedig kamuk, túl szép, hogy igaz legyen, a sima lilahagyma is akkora, hogy bazz én olyat nem láttam, ha a 2 öklömet összerakom se lenne elég....)
Már odafelé is ülve aludtunk a metrón, de ami ránk várt, az mindent megért. Elvileg csak szeptemberben jutottunk volna el ide, gyakorlatilag viszont ott álltunk a felhőkarcolók között az utcán. Hihetetlen volt a sok kivilágított nagyon magas épület, a fények, az üzletek, a járókelők, úgy ahogy volt az egész. Mégsem csak a filmekben van ilyen. A fényképezőmben az elem természetesen használat nélkül lemerült, úgyhogy 1 képet sem tudtam csinálni, de a többieket majd lehúzom a képeikkel.
Majdnem 3 órát sétáltunk, kb állva is aludtunk már és nagyon nagyon nagyon hideg volt még pulcsi-kabátban is. Este 11-kor ültünk fel a metróra, végig aludt mindenki, vagyis valaki biztos ébren maradt, mert felébresztettek minket, mikor megérkeztünk.
Éjfél után nem sokkal jutottam el aludni, reggel negyed 4-kor keltünk, hogy 4-kor elindulhassunk a reptérre. Az időjárás nem hogy javult volna, olyan eső és vihar volt éjjeltől kezdve, hogy felmerült, talán megint törlik a járatunkat. A hotel kivitt minket a reptérre 3 fordulóval, én a 2.-ban voltam. A reptéren nem találtuk a banda első felét, a 3. meg nem érkezett meg és már pánikoltunk, hogy legalább csekkoljunk be, mert ha megint nem jutunk fel a gépre, és ezúttal ráadásul a saját hibánkból hogy hezitálunk, senki nem fogja helyettünk kifizetni a jegyet. Végül a banda mind a 3 része megtalálta egymást, beálltunk a sorba, közben elszaladtunk az önbecsekkoló géphez, hogy kinyomtassa a beszálló kártyánkat. Hát megint probléma, ezúttal velem. Mindenkinek mutatta a gép a foglalását a gépre és ki is nyomtatta a kártyát, nekem viszont nem mutatott foglalást. Mondom úristen, a pasas nem foglalt át a másnapi gépre, csak a többieket? Pedig együtt voltunk, egyszerre csinálta. Mi van ha egyedül itt ragadok? Marta, az intézkedős lengyel csaj rögtön segített nekem; segített segítséget kérni, hogy ilyenkor mi van. A pasas mutatta, hogy menjünk oda a pasashoz a pultnál, utána egy csajhoz kerültem, aztán megint volt valami…már nem emlékszem, akkora kavarodás volt. Végül sikerült kinyomtatni egy beszállókártyát és a csomagomat is feladtam.
Ekkor a Gáborral volt baj, a gép szerint rossz légitársaságot választott. Marta neki is segített és ő is tovább repülhetett. (Ja Gábor amúgy a düsseldorfi gépen felejtette a könyvét, amibe a dollárjai voltak rakva…szal volt balszerencse bőven.) Utána sprinteltünk az ellenőrzéshez…hát az nagyon durva volt. Iszonyat kegyetlen alaposan átnéztek. Útlvél, iratok az első ponton. Utána kabátot, pulcsit, cipőt, övet, fémet le és bele egy tálcába, laptopot táskából ki és külön tálcára. Utána másik sorba intettek, teljes testes röntgen átvilágítás fej fölé tartott kezekkel, de csak nőknek. Pasiknak a kapun kellett átsétálni, esetleg motoztak is. Szerencsére ezen is túljutottunk, gond nélkül és IDŐBEN :D Csodák csodájára még mindig nem törölték a járatunkat az idő miatt és 1 órával indulás előtt már a beszállókapunál ültünk.
A géphez gyalog mentünk, nagyon kicsi volt az első ülésen ültem. Indulási időnél bemondták a fedélzeten, hogy a felhőszakadás és a vihar miatt teljesen lezárták a repteret. Na ezen a ponton azt hittem, most akkor szépen leszállítanak a gépről mindenkit, hogy mégse megyünk. Hála az égnek csak 40 perces késéssel, de felszálltunk és 1 óra múlva Traverse City-ben voltunk. Hihetetlen, megcsináltuk. A reptér iszonyat pici, igazán családias hangulattal. Jeff, Lukasz és Kathy várt ránk. 4-en szálltunk le és mentünk előre, a többiek jóval lemaradtak, mi találkoztunk velük először. Jeff mindenkit megölelt és mindenki csomagja meglett. 2 hétszemélyes autóval és egy platós fehér terepjáróval jöttek értünk, a kocsiban kaptunk rögtön szendvicseket, muffint és beszaladtak a boltba mindenkinek egy palack vízért.
Egyébként a házak faházak, a házakon kint lóg az amerikai zászló, vagy a ház előtt külön zászlórúdon. Kerítések nincsenek, a házak előtt és az utcákon pedig nem gaz nő és nem azt nyírják, hanem hibátlan, karbantartott, nyírt fű van mindenhol, kivétel nélkül, kiépített, mindenhol egyforma rendes járdák, mindenki terepjáróval jár, az utak pedig pár javított repedéstől eltekintve nem kátyúsak. Szóval tetszett, amit láttam.
A tábor közelében már olyan volt az út, mintha hullámvasúton lennénk, fel-le, fel-le, a táj pedig nagyon szép. A táborba érve rögtön a staff village (a személyzet faluja) mellett haladtunk el. Itt ki is szálltunk, de csak pár embert hagytunk itt a cuccával, nem mindenki lakik itt. Mi tovább mentünk, mi a Crib nevű faházban lakunk a másik Esztivel egy szobában. Itt mindenki amerikai a többi szobában, rögtön jöttek ismerkedni meg behívtak a szobájukba, ráadásul azért is jó még itt nekünk a nyelvgyakorlás mellett, mert itt kettőnkre van 1 fürdőszoba wc-vel, Zsaniéknak a Nest nevű tóparti épületben meg 25 emberre van 1.
A szobánkban az ajtóval szemben van rögtön a tusoló wc-vel, balra pedig a szoba, 2 ággyal 2 vaskomóddal, és mivel az épület sarkában vagyunk 2 nagy ablak, persze amerikai stílusúak, nem európaiasan nyílnak, hanem felfelé kell tolni :D Ez emelet és asszem még 4 szoba tuti van, a konyha a domb tetején van 3 percre és Jeff háza mellettünk van. (itt lakik a családjával és már a feleségével, az egyik fiával és a kutyájukkal is lepacsiztunk :D )
Sajnos wifi nincs itt, ezért át kell battyogni az Education Center-be ami kicsit messzebb van, de az épület iszonyat modern, emeletes, kandallós termekkel, fotelokkal és kanapékkal a társasági élethez stb.
Miután megérkeztünk lecuccoltunk, a szomszéd bemutatkozott, mehettünk is éppen ebédelni. Hát itt annyi emberrel találkoztunk, annyi nevet hallottam, de ha egyre emlékszem... A kaja hamburger volt, elment. Este már meleg kaja volt, mert itt ugye a vacsora a fő étkezés, nem az ebéd, mint nálunk. Vacsora: tészta paradicsomos húsos mártással, nagyon finom volt.
Este beültünk a közösségi épület egyik termébe, vittem laptopot is, hogy gépelhessem a blogom. A többiek kitalálták, hogy este legyen buli, ahol persze muszáj ott lenni, mert meg kell alapozni a nyári ismeretségeket, meg először vagyunk itt, legalább nézzünk be, bemutatkozni. Elaludtunk páran a fotelban amíg a többiek mese estet tartottak, aztán 10-kor felébredtünk és mondtam, hogy mosott sz*r vagyok, tuti nem megyek, de rávettek, letusoltam és 11-re mentünk a 4-es faházba. A buli nagyon jó volt, ezek az amerikaiak állatok. Esküszöm pontosan úgy buliznak, mint a tipikus amcsi tini vígjátékokban, sorolhatnám. Mindenki vigyorog, mindenkihez odamennek, bemutatkoznak, barátkoznak, ölelgetnek, isznak mint az állat; ivóversenyt tartanak sörrel és ordítanak ezerrel a zene mellé. Tök jól éreztük magunkat, 1-re kerültünk ágyba.
Mindenkitől elnézést kérek, látom nagyon hosszan írtam, de aki unja, az úgyse olvassa végig :D Ja és folyt. köv.
